A fátyolon át 

Szívem vérző sebeket rejt, 
Azt feltépem, sebzem magamat. 
Szemem fájó könnyeket ejt, 
S várom, mossa el az alkonyat. 

A fátyolon úgy sem lát át senki, 
Lelkem ajtaját többé ki nem tárom, 
Mosolygó arcom, könnyeim rejti, 
Mindent mi fáj örökre magamba zárom. 

Hagy dúljon lelkemben a szenvedés, 
Mi fontos már elveszett minden, 
Tépjen új sebeket szívemben a kés, 
Eldobom magamtól minden kincsem...

Az élet minden árnya...

Nekem az élet minden árnyát megmutatta már, 
Szívem csak az örök boldogságra vár, 
Mert azt nem kaptam csak fájdalmat, szenvedést, 
Fáj az élet, még mindig érzem a szívembe szúrt kést, 
Utálnak, megaláznak, eltaposnak halálomat akarják, 
Néznek rám, de a lelkemben vérző sebet, nem látják, 
Hiszen ez nem piros vér, emberi szemnek láthatatlan, 
Szinte vérfolyó csordul lelkemből, nem ártalmatlan, 
A sátánnak könyörgök, vigyen el, halálomat akarom, 
A szenvedő lelkek közé akarok menni, életem eldobom, 
Úgyis az van megírva hogy örökre szenvedjek, 
S hogy minden nap mindenért én vedeljek...

Halál és szerelem

Nem akarok tovább élni, 
Nem akarok örökké félni ! 
Nem akarok többet szenvedni, 
Nem akarok soha szeretni ! 
Nem akarom h szeress, 
Azt akarom h most rögtön feledj ! 
Akarom h folyjon a vérem, 
Akarom h vágjon a késem, 
Síromra fekete rózsát szeretnék, 
Csak ennyi a kérésem úgyis itt a vég !

Halálom

Szívemet egy tüske szúrja, 
Lelkemet nagy gond kinozza, 
Szememből fekete könny folyik, 
Végig az arcomon s, eltűnik . 

Ha írok kezem remeg, 
Ha akarom levegőt sem veszek, 
Elég volt az örökös bánatból, 
Elegem van a szívemet kinzó fájdalomból. 

Vérem folyik szét a földön, 
Azt akarom hogy a fájdalom megöljön, 
Nem akarok tovább szenvedni, 
Nem akarom a boldogaságom tovább keresni !

Halálom éjjéig...

Eltörött a szárnyam, nem tudok repülni, 
Nem tudok ebből az átkozott világból eltünni, 
Félek, hisz teljesen egyedül vagyok, 
Lelkem reszket úgy érzem megfagyok. 

Úgy érzem itt, hogy valami fogva tart, 
Láncra vert, és a lelkembe mart. 
Szívem darabokra szét esett, 
S újra meg újra, lelkembe tépdesett. 

Kiszeretnék jutni az örökös homályból, 
Elegem van ebből a gonosz világból, 
Körülöttem sötét árnyak repkednek, 
A bánatból soha el nem engednek. 

Tudom ők a gonoszt szolgájlák, 
Az a feladatuk, hogy a lelket eltiporják, 
Adjam el a lelkem, valami arra kér, 
S azt hiszi, hogy nekem az semmit ér. 

Csak a lelkem kell neki, 
De tudom, utána a pokol lángjai közé veti. 
Azért kéri, hogy újra eldobhassa, 
S a reményt a szívemből elophassa. 

De nem, nem adom neki az életem, 
Inkább újra sírok, minden éjjelen, 
S szenvedek életem végéig, 
Inkább tördössék a szívem halálom éjjéig.

Fojtogató érzés

A homály elmossa könnyem, 
Szél tépdesi szívem, 
Lelkem csendesen tűri, 
Mert a bánat hangom elűzi. 

Egy érzés torkom fojtja, 
Lelkemből vércseppeim ontja, 
Láncra ver, földre taszít, 
S kínzó tőrrel szívembe hasít. 

Szívem nem dobban többé, 
Lélegzetem sem válik köddé, 
Szemem világa előttem eltűnik, 
Arcomra ezer meg ezer könny gyűlik. 

Végleg becsukódik szemem, 
S testem meg sem rezzen, 
A halál szemem csókkal bezárta, 
S a pokol kapuját lelkemnek kitárta...

Halhatatlan angyal...

Minden oly sötét, elhalt a táj, 
Érzem, hogy valami legbelül fáj, 
Egyedül vagyok, s félek a sötétben, 
Mert tudom, elvesztem az örök éjben, 
Reménytelen, magányba estem teljesen, 
S szívem összetört, de hangja nesztelen, 
Sehol senki, ki karját nyújtaná, 
Ki értem fájó könnyeit hullatná. 
Egy árnyék feltűnik hirtelen, 
Én meg csak hallgatok csendesen, 
Közelebb lép, s meg sem mozdulok, 
Valamit tenni kéne, de nem tudok. 
Látok egy angyalt ki hozzámbújik, 
Bánatos, szeméből könny hullik, 
Hozzám ér, s megfogja két kezem, 
Magával visz e magányos éjjelen, 
Szállunk a sűvitő, rideg szélben, 
Egyszer csak eltűnünk a sötétségben, 
Nem látok mást, csak egy gonosz világot, 
S hallom, egy bánatos hang utánam kiáltott, 
Már tudom, az te vagy szerelmem, 
Kiért, mert elhagyott, eldobtam az életem, 
Az angyal megáll, s letesz ágyadnál, 
Nem értem miért, mikor te voltál ki becsaptál, 
Most mégis szenvedve, sírva látlak, 
S mindig, még mindig téged várlak, 
Tested remeg a fájdalomtól, hozzádbújok, 
S abban a pillanatban újra darabokra hullok, 
Soha nem éreztél, most sem érzel engem, 
Nem hallod, ahogy utánad sír lelkem, 
Szívem egy szomorú dalt énekel, 
Egy régi, elfelejtett érzés újra életere kel, 
Álomba ringatlak fájó dalommal, 
Mennem kell, eltűnök az angyallal, 
A búcsú percénél sírva fakadtam, 
Mert álmaim örökre nálad hagytam, 
Könnyes szemmel, vérző szívvel, kiáltani akartam, 
De erőm nem volt már, s nem bírtam, 
Hiszen, tudom lelkem, reményét is elvesztette, 
Pedig szívem örökre szívedet szerette, 
Mikor ágyamhoz értem, még sírtam, 
S magamat bánatosan álomba ringattam, 
A nyílt sebeket lelkemen nem gyógyitja senki, 
Mert elvagyok átkozva, mindenki csak sebzi, 
Álmaim sem lehetnek szépek veled, 
Ott is valami elszakít, nem foghatom kezed, 
De csak tűrom, hogy rád vigyázhassak, 
Hogy halálod éjjelén melleted állhassak, 
Mégis ürességet érzek, itt vagyok de nem értem miért, 
Csak azért, mert élnem nem volt kiért, 
Most jöttem rá, hogy halhatatlan angyal lett belőlem, 
Mert egy reménytelen szerelem miatt magam megöltem...

Minden éjjel...

Minden éjjel hullik a könnyem, 
Úgy érzem széttép a bánat, 
Darabokra esik szét szívem, 
Lelkem az életbe már belefáradt. 

Minden éjjel lelkem, lelkedhez siet, 
Hozzád simul, s hirtelen összetörik, 
Keresem mit neked adtam, a szívem, 
Megtaláltam, de az árnyak megölik. 

Minden éjjel szívem újra éled, s meghal, 
Eldobtál magadtól, s sírva fakadt, 
Lelkem már csak gonosz, hívó szavakat hall, 
S csak a vérző seb ami megmaradt. 

Minden éjjel ürességet érzek, 
Nem érezlek téged, s szerelmed, 
Senki nem látja, hogy belül vérzek, 
Lelkem is azt mondja: El kell feledned. 

Minden éjjel megvetem az ágyad, 
S vigyázom álmod, fogom kezed, 
Két szemed álomba bágyad, 
Halkan füledbe súgom: Itt vagyok veled.

Örök álom

Sokat kaptunk már az élettől, 
Nem maradt több a vétkekből, 
Az emlékek is szerte szaladtak, 
S lelkünk szemei sírva fakadtak. 

Könnyeinket a szél porba véste, 
Szívünket érzelmekkel darabokra tépte, 
Láthatatlan fátyollal a múltat eltemettük, 
Remegő kezeinkel bánatos arcunk rejtegettük. 

Reménnyel gyógyítgattuk vérző sebeinket, 
Kínzó dallal ringattuk álomba kisírt szemeinket, 
Felébredve rájöttünk, hogy minden elveszett, 
S a boldogság csak egy örök álom lehetett...

Tépj szét...

Tépj szét, alázz meg ! 
Nekem ez az élet már úgysem éri meg ! 
Tiszta szívből szeretlek örökké, 
Nekem az életben te vagy a fény. 
Ez egy sötét, magányos világ, 
Melyben te vagy az ki rám vigyáz. 
Egyedül félek, de kérlek fogd meg a kezem, 
S ha megfogtad én soha el nem engedem !

Szemem sír, s nem szól szám?

Mondanám, de ezt nem lehet, 
Örökké szeret a szívem, mást nem tehet, 
Szemem sír, s nem szól szám, 
Tudom többé nem vársz rám. 

Hallgatom a csendet, lelkem kiáltását, 
S érzem fájdalom szétmarását, 
Csak ülök, s várom, hogy megöljön, 
Akarom, hogy végre értem egy angyal jöjjön. 

Szeretném, ha repülnénk, s vinne szárnyain, 
S közbe elfelejteném buta álmaim, 
Elvinne oda, ahol nem fáj semmi sem, 
S ahol eltűnnek a sebek lelkemen.

-Akasztófa hangulat-

Had legyek hóhér,

akit éppen akasztanak!

Önként letérdelek,

hogy tarkómhoz

fegyvert tarthassanak.

Hívom a végzetet,

de tűnjön úgy,

mintha én lennék az áldozat,

és sajnáljon mindenki,

amikor a halál elragad!

----Álmatlanság----:

Ágyamban fekszem,elkerül az álom,

Lehunyt szemeimmel hiába várom.

Kitaszítottként,remegve reméle,

Álmok nélkül én hiába élek.

Nem ég az a tűz,nincs az a tánc,

Csak erősödő fájdalom,s újabb ránc.

Szemeimet kitárva  a holdat kémlelem,

Arcodat keresem tudva,hogy vétkezem.

Kitaszítottam szép lelked kertjéből,

S csak zuhanok,mint egy kóró egy erkélyről

Miért nem érek földre?Legyen már vége!

Ne kínozzon többé az álom szépsége.

Ne szívja tüdőm az átkozott levegőt.

Felnézek ezüstölő szentségedre,sírva,

Gondolataimat rímbe írva,

remélve,hogy egyszer megtör az átok,

S lehunyt szemeimmel újra tisztán látok.